 A radicchio kinézetre olyan, mint egy piros káposztaféle, de valójában a Fészkesek (Compositae) családjába tartozó egyfajta cikória salátáról van szó. A leveleket többnyire csak ízesítőként használjuk salátában, hiszen az ára meglehetősen borsos, tekintve hogy a legtöbb radicchio Olaszországból érkezik (a NyKA-hoz nem, mi magunk termesztjük Babaton!! –a ford. megj.) Régóta ismerjük a radicchiót, már az idősebbik Plinius is említi Naturalis Historia c. művében a Veneto környékéről származó csodálatos, vörös mintás salátát, mely nemcsak ízletes, hanem vértisztító és álmatlanság ellen is hatásos. Leírása szerint az egyiptomiak nemesítették ki vad őséből, a cikóriasalátából. A középkorban aztán különösen népszerű volt a szerzetesek körében, akik örömmel vittek ezzel is izgalmas ízeket a rendjük szigorú előírásainak megfelelő, elsősorban vegetáriánus és egyszerű étrendjükbe.
Francesco Van Den Borre, belga mezőgazdász nemesítette ki napjaink élénk borvörös, fehér erezetű leveles radicchióját az 1860-as években. Ő alkalmazta először az olaszországi Treviso körzetében termesztett radicchio-n azt a technológiát, melyet Belgiumban az endíviasaláták halványítására használnak.
A radicchio a fagyok beálltával még ízletesebbé válik, ezért érdemes a felszedésével várni, ha nincsenek túl erős fagyok. Hazavitel után tegyük a hűtőszekrény hidegebb rekeszébe, ahol pár napig is eláll. Ha kicsit fonnyadtnak néz ki, rövid időre állítsuk vízbe. Amikor felhasználás előtt levágjuk a gyökerét, ne dobjuk azt el, használjuk úgy, mintha retek, vagy más hasonló növény lenne. A szabadföldön áttelelt radicchio szép, világoskék virágokat hoz nyáron éppúgy, mint a cikóriasaláta.
Egy csészényi apróra összevágott radicchio mindössze 9.2 kalóriát tartalmaz, viszont sok benne a magnézium, a kálium és az A vitamin is (ez utóbbi: 10.8 nemz.egys.). 70%-a szénhidrát, némi fehérje és csak nyomnyi mennyiségű zsír. Keserűségét az intybin nevű anyagnak köszönheti, mely étvágygerjesztő, serkenti az emésztést, rendbentartja a vért és a májat.
|
