A sonka története mindenekelőtt a disznó háziasításának a története, és ez egészen a Krisztus előtti kilencedik évezredig nyúlik vissza. Mezopotámiában tartották először, érdekes módon pont ott, ahol ma vallási okokból tabunak számít. Egyébként az ember legősibb háziállatai közé tartozik.
Minden ősi eredetű kultúrkör becsben tartja ezt az állatot. A kínai asztrológia például 12 szimbolikus jegyének egyikét a disznó jelöli, Babilonban ugyan tisztátalan állatnak számított, mégis szerencsehozónak tartották. Innen ered több nyelvben, így a magyarban is a mondás: Malacod van! Vagy a nagy szerencse szinonimájaként: Mekkora malaca van! A középkorban Közép-Európa sűrű tölgyesei és bükkerdei nagyszerű táplálékot szolgáltattak az éhes röfiknek, ám amikor a városi életforma divatba jött és hódítani kezdett, megváltozott, többek között az állattartás módja is. A városfalakon belül kellett „elszállásolni” őket, etetésüket és a hús feldolgozását is meg kellett oldani. Így ezen a tájon a füstölt disznócomb, a mai sonka elődje - szinte hihetetlen -, de már a 12. században boldogította az ízlelőbimbókat. Ennek ellenére nem örvendtek túl nagy népszerűségnek, mert hasonlóan az emberhez, mindenevők, s a nagy járványok idején gyakran e tulajdonságukért kárhoztatták őket, mint a betegségek elterjesztőit. Sokáig tartott, mire az irántuk táplált bizalmatlanság a feledés homályába merült. Már a 18. századot írták, amikor az iparosodásnak s a népességnövekedésnek köszönhetően megnőtt az állati fehérje, a zsírok iránti kereslet, ezzel a sertéshús jelentősége is.
A régi hagyományok alapján ezúttal tovább finomították és szinte a tökélyre fejlesztették a sonka elkészítésének módját, így kialakult a ma is ismert pácolt és friss levegőn szárított disznócomb. És amit ma sonkaspecialitásként jóízűen elfogyasztunk, azt nyugodt szívvel tekinthetjük egy több ezer éves fejlődés eredményének!

forrás: www.receptbazar.hu